Archívált honlap. Utolsó frissítés 2011. november 29.
Schmidt, Helmut: Nyugállományban. Európa, Bp., 2010

Schmidt, Helmut: Nyugállományban - számvetés.
Európa Kiadó, Budapest, 2010, 383 oldal

Hála istennek, Helmut Schmidt agya nincs nyugállományban. 90 éves fejjel számvetést írt önnön politikai pályájáról, Németországról, a világról, gazdaságról, erkölcsről, hitről, lelkiismeretről; reflexiókat a történelemről, amelynek dolgaiból elvileg okulnunk kellene. Tapasztalatait és megfigyeléseit gyűjtötte egybe abból a korból, amikor „mezei képviselő”, aztán miniszter, majd kancellár (1974-82) volt; de abból is, amikor – politikai pályája befejeztével – több tucat német iparvállalat és pénzügyi intézmény irányításában vett részt vagy épp a német értelmiség legjobb hetilapjának, a Die Zeit-nek a kiadója, sőt publicistája (is) volt.

Kevés könyvet olvastam nagyobb kedvvel, mint ezt. Az ok kettős. Egyrészt a szociáldemokrata Schmidt politikai habitusát mindig nagyon közelinek éreztem magamhoz Ő testesítette meg a szememben annak a politikusnak az archetípusát, akinek a józan ész parancsánál nincs előbbre való; akitől zsigerien idegen mindenfajta vakbuzgóság és megszállottság, világmegváltó szándék és vízió, populista érzelmesség. Willy Brandttal ellentétben nem volt szenvedélyes politikus; okos politikus volt. Késői német gyermekének mondhatta volna őt a francia felvilágosodás, Montesqieu egyenes ágon is talán.

A másik ok, hogy a Számvetésben lépten-nyomon olyan mondatokra bukkantam, amelyekből érvényes üzeneteket olvastam ki a mai politika számára. De nemcsak üzeneteket, hanem fogódzókat is, iránytűt. Meghökkentett, hogy az NSZK hajdani kancellárjában milyen metszően éles elemzőkészség lakozik; hogy egy élemedettnek mondott életkorban milyen aprólékossággal képes feldolgozni korunk legfrissebb történéseit, a gazdasági-pénzügyi válságtól a szociális ellátó rendszerek elkerülhetetlen reformjáig. A magyar olvasó számára pedig: feltűnő „áthallásokkal”.

Érzékeltetendő a Schmidt által leszűrt tapasztalatok és következtetések sokszínűségét, néhány alkalmilag kiragadott – de engem megragadó – példával élnék.

Pár hete ünnepeltük csak a reformáció világnapját, azaz Luther Márton lázadásának közel fél évezredes évfordulóját. Az ünnepi áhítat ilyenkor mindent elnyom. Ehhez képest Schmidtnél azt olvasom, hogy Németország nem utolsósorban a világi fensőbbség (Obrigkeit) iránti feltétlen odaadást hirdető lutheri tanítások miatt rekedt meg a fejedelemségi, vilmosi majd hitleri abszolutizmusban s valamennyi demokratikus élményét és tapasztalatát csak a II. világháború után kezdte gyűjtögetni. A szerző ebben az összefüggésben találja történelmi értékválasztásnak Richard von Weizsaäcker volt kereszténydemokrata államfő 1985-ben tett nyilatkozatát, melyben arra szólította fel honfitársait, hogy 1945 május 8-át ne Németország veresége, hanem a felszabadulása napjaként tartsák számon.

Van itt más tanulság is a történelemből. A szerző szerint egy német politikusnak három dologról nem szabad soha megfeledkeznie: a zsidóság megsemmisítésének kitörölhetetlen örökségéről; a környező államokhoz való jó viszonyról; végül pedig a szövetség (Bund) és a tartományok (Länder) egyensúlyáról. A könyv mindhárom vonatkozásban bőséges okfejtéssel szolgál – a magyar olvasónak talán a harmadikban érdemes némiképp elmélyednie. Tudniillik a történelmi értelemben mindig is föderatív (vö. Poroszország, Bajorország) német államot a náci központosítás verte szét és a demokrácia állította helyre, hajszálra Franco, majd Felipe Gonzalez Spanyolországának mintájára. Innen már csak egy ugrás a nem is hebehurgya általánosítás: az önkényuralmi, autoritér rendszerek soha nem voltak képesek elfogadni azt, hogy bizonyos belső entitások (kisebbségek, másságok) ne élvezzenek autonómiát.

Ami pedig magát „a német politikust” illeti: a volt kancellár szerint az, aki politikai pályára adja a fejét, „annak rendelkeznie kell valamilyen szakmával, amit kitanult és gyakorolt is”. A megjegyzés első látásra lapos evidenciának tűnik. Holott... Holott az olvasó pillanatok alatt rájön, hogy Magyarország vezető politikusai között tucatszám vannak olyanok, akik, ha rendelkeznek is valamilyen szakmával (inkább diplomával), soha, egy percig sem gyakorolták azt. Rávall a minőségre, mondaná valószínűleg Schmidt.

A profi politikus Achilles-sarka a volt kancellár szerint a gazdaság. „Úgy veszem észre”, jegyzi meg finoman, hogy a politikusok többsége nehezen ismeri ki magát gazdasági kérdésekben, még addig a szimpla összefüggésig sem jut el, hogy fölismerje a GDP növekedése és az államháztartás lehetőségei közötti viszonyt. Mivel általában egy ciklusra „dolgoznak” – okoskodik tovább kedvemre valóan Schmidt –, imádják csökkenteni a jövedelemadókat és járulékokat. „Azt az ellenvetést, hogy az adócsökkentés az államháztartás bevételeinek csökkenésével jár együtt, azzal tolják félre, hogy az adócsökkentés később gazdasági növekedést eredményez, ami automatikusan az adóbevételek növekedésével jár együtt”. Ezt a filozófiát olyan fokú tökélyre sikerült fejlesztenie két amerikai elnöknek, Reagannek és ifjabb Bushnak, jegyzi meg szarkasztikusan Schmidt, hogy az amerikai állam eladósodása kettejük idejében asztronomikus méreteket öltött. Minthogy azonban a szerző tudja, amit tud, nem kevés utálkozással fűzi mindehhez, hogy amíg a külföldiek java része dollárban tartalékol, dollárban veszi fel a beruházásai után járó kamatot, osztalékot, nos addig tovább folytatódik a világ legnagyobb gazdaságának ELTARTÁSA (sic!), és, ami ennél kicsit rosszabb, az USA gazdasági érdekeinek való alávetettség fenntartása – ami nem lehet érdeke az Európai Uniónak.

Érdeke, nem érdeke, a mai unióról a „nyugállományú”, de unió- és európárti Altkanzlernek kifejezetten rossz a véleménye. A 12 tagról 27 tagra dagasztott EU szerinte csaknem működésképtelen, bővítése elsietett volt. Ezzel együtt is: mintha szurkolna annak, hogy a nagyszámú tagság minél gyorsabban váljék euróbirtokossá, hiszen, mint mondja, még a német márka is a spekulánsok könnyű prédájává válhatna, ha önálló marad. A pénzvilág jövője szerinte a három nagy tartalékvaluta – a dollár, az euró és igen, a kínai jüan – háromszögében dől el, csak e valuták kibocsátói állhatják útját annak, hogy a világban ma működő tízezer (!) befektetésre és pénzügyi spekulációra szakosodott cég garázdálkodása, a válság-újratermelés megszűnjék.

Schmidtnek a szociális és jóléti állam megőrzésével kapcsolatban két alaptézise van. Az egyik, hogy mindazok (mint például a németek), akik ragaszkodnak szerzett jótéteményeikhez, ne is számoljanak adó- vagy járulékcsökkentéssel, az állami újraelosztás visszafogásával. „Aki mást ígér, altatja magát vagy szélhámos” – ítélkezik a szerző. A másik alaptétel a nyugdíjra vonatkozik. Elmeséli, hogy az ő idejében az átlagos nyugdíjfolyósítás 12 év volt, ma 17 és tovább növekszik. A rendszer változatlan formában nem fenntartható, ma már nem mondhatja egy munka- vagy szociálisügyi miniszter, hogy „a nyugdíj garantált, a nyugdíj biztos”. (Csak minálunk – AE) Schmidt panaszkodik, hogy még szocdem párttársai is abban a csalfa hitben élnek, hogy a mai nyugdíjakat a korábban befizetett járulékokból fedezik, nem pedig a mai adókból és járulékokból. Adókból? Igen, mondja, a közszolgák nyugdíjának 33 százalékát (!) ma már kifejezetten friss adókból fizetik ki. Három megoldást lát, vagy ezek kombinációját: fölemelik a nyugdíjkorhatárt – hosszabb idejű lesz az adófizetés; csökkentik az állami nyugdíjakat – nagyobb súlyt helyeznek az egyéni előtakarékosságra; emelik az adókat és a járulékokat is. Ha nem, összedől a rendszer.

Utóirat: Magyarország a Schmidt-könyvben lábjegyzet-erejű terjedelemben szerepel. A szerző annyit mond, hogy Titót is, Kádárt is rokonszenvesen őszinte partnernek találta, bár a magyar vezető világpolitikai horizontja jóval szűkebb volt, mint a jugoszláv elnöké. Ez biztos így igaz.

Kölcsönzési információ: OPAC
(Forrás: Könyvjelző. VI. évf., 12. szám, 2010. december, 34-35. o. / Aczél Endre)