Archívált honlap. Utolsó frissítés 2011. november 29.
Megőrízni a tudást, avagy „Alexandriai Könyvtár a pincében”
„A Mindenség rendszerezői” – ebben a fejezetben ír híres olvasástörténeti könyvében1 Alberto Manguel az ókori Alexandriai Könyvtárról. A gyűjteményről, amellyel a csodálatos egyiptomi városban alapítói és szervezői azt a célt tűzték ki, hogy benne egybefoglalják az emberi tudás teljességét.2 A tekercsek száma természetesen már akkor is olyan hatalmas mennyiségű volt, hogy esélye sem lehetett egyetlen embernek a bennük foglalt mérhetetlen tudás teljes áttekintésére.

Még a Kallimakhosz és társai által készített, a világról alkotott előzetes koncepción alapuló katalógusrendszer megszületésével sem... Ennek ellenére e könyvtár példája, a *Mindenség* megragadásának vágya máig sem veszett el. Napjainkban, ha kívánjuk, az új Alexandriai Könyvtár igazi vagy virtuális termeiben is sétálgathatunk.3 Ám közel sem csupán arról van szó, hogy egyetlen, a régi ókori könyvtár városában létesített modern könyvgyűjtemény eleveníti fel az egykori mintát. Próbálkozások sora mutatja világszerte, hogy hogyan kísérelik meg lelkes és tudós emberek összegyűjteni és közkinccsé tenni a tudást.

A tudás átörökítésének számos módja és technikája létezik. Annyi azonban az emberiség történetének évezredeit nézve biztosnak látszik, hogy az ismeretek írásban való rögzítése, az íráshordozók (könyvek) gyűjteményeinek (könyvtáraknak) a létrehozása különböző korok és földrajzi területek embereinek hasonlóan nagyon-nagyon fontos volt: mondhatjuk, hogy a könyv és a könyvtár a történelem során már „bizonyított”. Ez akkor is így van, ha jól tudjuk a régészeti és egyéb kutatásokból, hogy a világ számos kiváló könyvtára lett már sok-sok emberöltővel ezelőtt az enyészeté.4 A bennük valaha összegyűjtött könyvek, az azokban tárolt ismeretanyag azonban pusztulásuk ellenére is túlmutatnak saját fizikai létezésükön. Hiszen rájuk alapozva bontakozott ki olvasóik tudása egy adott történelmi korszakban, ami tovább élt és hatásokat generált a gondolkodás- és tudománytörténetben a könyvtárak leégése, elpusztítása, kirablása után is.

A Brewster Kahle Intézet Internet Archívuma

Az újkor, a közgyűjtemények szervezése előtt a könyvtárak leginkább uralkodói környezetben, gazdag mecénás anyagi támogatásával szerveződtek. Régen e gyűjtemények használata a legtöbbször nem volt mindenki előtt nyitott, bár tudunk kivételekről, például az iszlám középkori világában. Éppen ezért amikor manapság valaki a könyvekben rögzített tudásanyag összegyűjtésére és demokratikus módon való közzétételére vállalkozik, akkor a múlt példáiból merítve, de egészen más céllal és szemléletmóddal fordul az olvasók felé, mint a régi könyvtáralapítók. Az az archívum, amelyről Rév István írása szól, monumentalitásában emlékeztet a régi Alexandriai Könyvtárra, ám technikai kivitelezése, a benne foglalt internetes honlapok tartalma természetesen már 21. századi. A Brewster Kahle Intézet Internet Archívuma évezredünkhöz fogható ideán alapszik: a lehető legszélesebb körben, minél olcsóbban, a leginkább kiterjedt merítéssel közzétenni az emberiség máig összegyűlt és megőrzött, írásos (pontosabban: digitalizálható) ismereteit. Napjainkban egy ilyen ötleten már nem is lepődünk meg, hiszen mára a gazdag adatbázisok, a milliós példányszámokkal csábító elektronikus könyvtárak, a virtuális világfalu a mindennapjaink részévé vált. Jellemző, hogy az alig néhány éve írott cikk óta máris mennyi változás és előrelépés történt a digitális technika terén, a „felgyorsult idő” ezen a területen valóban kiválóan érzékelhető. Meggyőződésünk, hogy Rév István, ha ma írná cikkét, bőven tudna új dolgokat is hozzátenni 2003-as tanulmányához.

A problémák azonban, amelyeket pár éve felvetett, még ma is előttünk tornyosulnak. Például az, hogy ki(k) legyen(ek) azok, aki(k) olcsón és gyorsan, ráadásul pontosan digitalizálják a könyveket. Mára tudjuk, hogy a korábbi évek „gyorsaságának” e téren sokszor a szöveghűség látta kárát, márpedig ez megengedhetetlen. Az igazi értékmentés a szövegek pontos átadását kell, hogy jelentse. Állandó probléma ma is, ahogyan a kezdetektől fogva az a digitalizálás történetében, hogy melyik szövegek (és egyéb anyagok, például zeneművek) jogkötelesek, mi a szerzők és mi az olvasók érdeke, és jogilag hogyan lehet az ellentmondásokat (ellenérdekeltséget) feloldani. Miként Rév István írja, „Amerikához hasonlóan a jobb módú országok többségében a szerzői jog a szerző halála után hetven évvel szűnik meg, így a XX. században született legtöbb mű szerzői jogi védelem alatt áll...”5, és éppen ezért nem másolható (bár a könyvtárakból bármikor kikölcsönözhető, részletei (!) lefénymásolhatóak).

A jogi nehézségek a zenei felvételek esetén is fennállnak, napjainkban is látszik például Magyarországon is az ezzel kapcsolatos sok vita és bizonytalanság. Ahogyan a szerző kiemeli, az Internet archívum e szempontból más utat választott: egyszerűen lehetőséget adott (= korlátlan sávszélességet és tárolókapacitást) koncertfelvételek feltöltésére. A felvételek pedig a Creative Commons szerzői jogi védelem alatt állnak.6

Összességében a szerző megállapítja, hogy mivel a digitalizálásra váró (igen hatalmas!) anyag adott, és „ez önmagában elégséges ok, hogy ne lehessen kitérni a feladat elől”.7 Ám az is nagyon izgalmas, amit azzal kapcsolatosan ír, hogy azért mindez nagyon bonyolult kérdéseket vet fel a tudományok szempontjából, hiszen a drámaian megnövekvő (és elérhető, kereshető) információk átfordítják (átfordíthatják) a tudományok eddigi központi témáit, vizsgálódási nézőpontjait. Érdekes és elgondolkodtató felvetése az, hogy az érdeklődő olvasónak a jövőben (és bátran mondhatjuk, hogy ez a jövő ma, 2010 végén már a jelen!!!) módjuk nyílik majd arra, hogy „ideje nagyobb részét a múlt könnyen elérhető eredményeinek tanulmányozásával töltse ahelyett, hogy saját maga kortársa lenne”.8 Valóban kérdés, hogy ez, a sok szempontból csodálatos és tág lehetőség nem szabja-e mégiscsak határát a tág képzeletnek, a kreativitás bizonyos formáinak?

A cikk szerzője hosszan értekezik még az ismeretterjesztés eme általános formájának gazdasági hátteréről, kitérve történelmi (finanszírozási, mecénási) kérdésekre is. Fontos része továbbá írásának a dokumentumok eredetiségének garantálása illetve a hamisítások lehetőségeinek a kizárása. Alig pár szóval utalt csak viszont arra a fontos kérdésre, hogy miként is jutna el az emberiség igen széles, messze a nyugati világ méreteit és lélekszámát meghaladó módon ez a fontos kultúrkincs, a *Mindenség tudásának* rekonstruálható gyűjteménye. Hiszen a világ számos részén ez a tudásanyag feltehetően még hosszú ideig nem lesz elérhető a milliós és milliós nincstelenek számára, nem is szólva arról, hogy egyes, nagy léptekkel fejlődő országokban biztosan cenzúráznák ezt is (például Kínában). Ráadásul az emberiség nagyobbik része elolvasni sem tudja például a latin betűs írást, amelyen ezeket az ismereteket nyilván közzétennék. Európai, a digitalizált művek létrehozása és a könyves kultúra iránt érdeklődő emberként örömmel veszünk minden, a Brewster Kahle internet Archívumhoz hasonló kezdeményezést, átérezzük annak jelentőségét és monumentalitását. (A Magyar Elektronikus Könyvtár társadalmi munkásaként éveken át digitalizál(t)unk számos könyvet és sajtóterméket.)

A teljes emberiség lehetőségeire gondolva azonban sok kérdés merül fel bennünk, amelyek megoldása, a tudás valódi, világméretű „demokratizálása” vélhetően még nagyon sok évet és munkát kíván, és maradéktalanul nem is sikerülhet.

Kissé kifordítva és átértelmezve Manguel gondolatát, melyet könyve *Hátsó előzéklapok* című fejezetében ír a „meg nem írott könyvekről”9, azon gondolkodunk a cikket elolvasva, hogy a sok csodálatos könyvtár történetét követni fogja-e a még „meg nem alapított”, a még „meg sem álmodott” könyvtár? Asszúr-ban-apli ninivei könyvtára, az alexandriai könyvtár, II. Hakám Córdobai csodakönyvtára és Mátyás Corvina-gyűjteménye mérföldkövek az emberiség történetében. Az lesz-e vajon a Brewster Kahle Internet Archívum, a Cervantes Digitális Könyvtár, a Google milliós könyvgyűjteménye vagy a Gutenberg Projekt darabjai? Emlegetik-e évszázadok, évezredek múlva a mai Alexandriai Könyvtárat vagy a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárat vagy éppen az OSZK-t? Tulajdonképpen mi is kell ahhoz, hogy egy könyvtár, egy könyvgyűjtemény – legyen nyomtatott vagy digitális akár – úgy kerüljön be az emberiség történetébe, mint egy kimagasló, az emberi civilizáció csúcsát jelentő alkotás? Hogy ne csupán egy könyvtártörténeti adat, hanem valami lélegzetelállítóan fontos része legyen a múltnak, amelyre a jövőnek is nagy szüksége van.

Ami a világ leghíresebb könyvtárait összeköti, az az a tulajdonságuk, hogy a bennük gyűjtött könyveket átgondolt és igen tudatos koncepció szerint, a Mindenség megismerésének vágyától áthatva rakosgatták egymás mellé létrehozóik és gondozóik. Ennyi tehát, úgy tűnik, elég a könyvtárak halhatatlanságához (sőt, gyakran még a könyvtárosokéhoz is). Csak ennyi kell... (ambrusa)


  • A gondolatébresztő tanulmány: Rév István: Alexandriai Könyvtár a pincében. BUKSZ, 2004., 16. évf., 4. sz., 337-344. o.
  1. Manguel, Alberto: Az olvasás története. Park Könyvkiadó, Budapest, 2001. 195-200. o.
  2. Uo. 197. o.
  3. A mai Alexandriai Könyvtár hivatalos honlapja: http://www.bibalex.org/English/index.aspx (Letöltés: 2010. 08. 06.)
  4. A tanulmányozott cikkben leírt Alexandriai Könyvtáron kívül számos hatalmas könyvgyűjtemény létezett és semmisült meg részben vagy egészben az évezredek során. Az egyik leggyakrabban idézett példa e téma vonatkozásában a középkori muszlim könyvtár, a Córdobai tudásközpont esete. L. erről: Kéri Katalin: Az írott szó csendes birodalma. Írás, könyvek és könyvtárak a középkori iszlám világban. Iskolakultúra 1999/5. sz. 29-41. o. (Letöltés: 2010. 08. 06.); és Kéri Katalin: Córdoba virágkora és II. al-Hakam könyvtára. Valóság 1997/7. sz. 72-76. o. (Letöltés: 2010. 08. 06.)
  5. Rév István... i. m. 338. o.
  6. Uo. 338. o.
  7. Uo. 339. o.
  8. Uo. 340. o.
  9. Manguel i. m. 317. o.