Archívált honlap. Utolsó frissítés 2011. november 29.
Ishiguro, Kazuo: Ne engedj el... Cartaphilus, Budapest, 2011

Ebben a vidéki Angliában játszódó, látszólag sci-fire hajazó szerelmi drámában a legsúlyosabb erkölcsi kérdések vágják arcba az olvasót a lehető legszelídebb előadói modorban, s melyért a japán származású angol író, Kazuo Ishiguro számos irodalmi díjat kapott, a Time kritikusai felvették a „Minden idők 100 legjobb regénye” listájára, rengeteg nyelvre lefordították, film is készült belőle.

„A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok, és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként. Tudom, éz elég hosszú időnek hangzik, de igazság szerint azt akarják, hogy maradjak még nyolc hónapig, vagyis az év végéig. Ez szinte pontosan tizenkét év lesz. Belátom, ez a hosszú idő nem jelenti feltétlenül azt, hogy fantasztikus gondviselőnek tartanak. Néhány kiváló gondviselőnek alig két-három év után búcsút mondtak. És tudok legalább egyet, aki tizennégy teljes évig működött, holott csapnivaló volt. Tehát nem dicsekedni akarok. Bár azt is tudom, hogy elégedettek a munkámmal, és végeredményben én is. A donorjaimmal mindig a vártnál kevesebb baj volt. Káprázatos gyorsasággal jöttek rendbe, és még a negyedik adományozás előtt is alig akadt, aki »nyugtalan-nak« minősült.” így kezdődik a zavarba ejtő mese, mint valami higgadt jelentés vagy memoár, melynek tétje mindig az önigazolásokon keresztül elért önmegértés, s már ebben a pár mondatban is annyi csapda és kérdőjel van (gondviselés? donor? adományozás? stb.), hogy muszáj továbbolvasni.

És akkor zúdulni is kezdenek ránk az emlékek, a homályos utalások, a látszólag jelentéktelen élethelyzetek, érthetetlen konfliktusok és kifejezések, melyek nyomasztó, ám ellenállhatatlan lassúsággal kirakósként állnak össze – ijesztő egésszé. Kathyről kiderül, hogy egy elszigetelt magániskolában nevelkedett, melynek rítusai, szokásai sok mindenben hasonlítanak a mindennapi bentlakásos sulikra (ahol a többiek véleménye mindennél fontosabb, és ahol a sorból kilógok mindig megkapják a többségtől a magukét), de itt a kulisszák mögött mintha valamilyen titok lappangana. Kathy és barátai kitűnő nevelést kaptak, óvták és támogatták őket, hogy mindenben igazodjanak a külvilág elvárásaihoz, ám sajátos módon szinte semmit nem tudnak erről a kinti világról, alig kerülnek kapcsolatba vele. Ügy tűnik, életüket előre megszabták, és egy magasztos küldetés a részük, ők pedig a totális megfelelés vágyától hajtva igyekeznek jól viselkedni. Álmaik, félelmeik ugyan bőségesen vannak, ám ezeket maguk sem tudják szavakba önteni, de ugyanúgy nem képesek sem a felháborodásra, sem a lázadásra. A legfélelmetesebb az, hogy nem kaptak semmilyen mércét vagy nyelvet a személyiségük feltérképezésére, így egyfolytában saját magukra vannak utalva, nekik kell nyomozóként mindent magukról és másokról kikövetkeztetniük, s eleinte csak a tanáraik reakcióiból, elszólásaiból, indulatos kitöréseiből értesülhetnek rendeltetésükről. (Például: „Ha tisztességes életet akartok élni, tudnotok kell, és jól kell tudnotok. Közületek senki sem megy Amerikába, senki sem lesz filmsztár. És senki sem fog szupermarketben dolgozni, ahogy néhányan a fülem hallatára terveztétek a napokban.”) Az iskolát persze egyszer itt is el kell hagyni, s Kathy, Tommy és Ruth nyomozása innentől válik szívszorítóvá...

A Ne engedj el... nehéz úgy beszélni, hogy ne áruljuk el a titkait, Ishiguro mindenesetre ezúttal is egyetemes kérdésre keresi a választ, mégpedig erre: „Ha biztos vagy benne, hogy rövid lesz az életed, és a napjaid meg vannak számlálva ezen a világon, milyen szerepe van a szerelemnek, a barátságnak, a karriernek vagy az erkölcsnek az életben?”

Kölcsönzési információ: OPAC
(Forrás: Könyvjelző. VII. évf., 10. szám, 2011. október, 7. o. / D. Á.